DONOREA ÉS TRANSZPLANTORÁDÓ

-zenés vesejáték-

„Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát újítni kell.”

Kiss-né, Dono Rea belső szervei jelennek meg a színpadon, hogy éltessék a szervezet egységét, tökéletes működését. A Máj, a Vese, a Gyomor, a Tüdő, a Méh a Szív és az Agy most még teljes békében és egyetértésben dobbannak, szívnak, kattognak és emésztenek ünnepelve az kirobbanó életet.

Egyedül az Epe áll hallgatagon. Ő a keserű, cinikus Lucifer, aki tudja, hogy ez a pillanatnyi boldog egészség nem tart a végtelenségig. Bizonyításként egy gyűrött papírfecnit húz elő, amelyen egy apróhirdetés áll. A hirdetést maga Dono Rea adta fel.

„Nemdohányzó, antialkoholista vese eladó. Kalandorok kíméljenek”

Dono Rea, akit a férje néhány éve elhagyott, egyedül neveli halmozottan mozgássérült kisfiát, akinek felgyógyulásában csak a csoda segít. Vagy egy kínai őssejtkezelés. Ez viszont nagyon sokba kerülne, Dono Reának viszont az albérletre és az élelemre is alig telik. Árufeltöltő egy multinacionális áruházláncban, azaz rabszolga minimálbérért. Rea nem nyugszik bele fia betegségébe, arról álmodozik, hogy a nyomorék fiú egyszer focista lesz, mint elzüllött apja, és elhatározza, hogy a pekingi őssejtkezelés költségeinek előteremtésére felkínálja eladásra saját szerveit.

Az apróhirdetés a szerveket szembesíti azzal, hogy egyiküknek, vagy akár többüknek is távoznia kell Dono Rea szervezetéből. Innentől kezdve egy abszurd, BigBrother-szerű kiszavazóshow keretében a szervek megmérkőznek egymással: tét a bennmaradás. Amelyik szerv jobban meggyőzi a többieket a pótolhatatlanságáról, az maradhat. Amelyik viszont nem tudja igazolni szükségességét, azt kilöki a szervezet.

A darab innentől két szálon fut: a szervek ugyanis elkezdik eljátszani, Dono Rea életének mulatságos vagy drámai helyzeteit, életképszerű jelentekben megmutatni a nő kálváriáját. Szerencsétlen Reát mindig kihasználják: hol egy illegális szervkereskedő banda, hol volt férje, a lecsúszott alkoholista középcsatár, hol a szenzációhajhász média, hol pedig saját maga következetlenségének lesz az áldozata.  Például vállalja, hogy „méhét adva”  kihordja egy gazdag gyermektelen házaspár gyerekét, ám a szülés után feltámad benne az anyai ösztön, és visszavásárolja a babát. Hiába adogatja el sorban a szerveit, a pénz mindig más és más emberek zsebébe vándorol. A pekingi őssejtkezelés folyamatosan tolódik...

A szervek harmóniája már a múlté. Ahogy a szervezet bomlik, úgy nyer teret az acsarkodás, az agitáció, a korrupció és a kisszerű kirekesztő küzdelem. Mindenki a maga ideológiája szerint harcol: az Agy fontolva haladó entellektüel, a Szív naiv baloldali, az Epe a cinikus liberális, a Tüdő nemzeti radikális, a Méh a klerikális, a Gyomor pedig a gátlástalan populista. Elsőként a vese mond búcsút a játéknak, majd a Máj, Epe, a Gyomor, és a Tüdő következik... 

A darab a két utolsó bennmaradó, a Szív és az Agy drámai csatájával, és Dono Rea dilemmájával ér véget. A hősnővel együtt a néző is felteheti magának az örök kérdést: egy kiismerhetetlen világban mire hallgassunk: értelmünkre vagy ösztöneinkre?